A kiállítást Antall István művészeti író, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője nyitotta meg, így:
Pehely helyett
Pap Éva sivatagi párnái
Pap Éva sivatagi párnái
Mór, Park Galéria, Szent György hetében, 2006. április 29.
szombat
A huzat mindent eltakar. A friss párnahuzat maga az
állandóság. A selyem, a vászon felöltözteti az estéket, elfedi előlünk az időt.
Jótékonyan rejti az öntudatlan álomban elcsöppenő nyál nyomát, az izzadt homlok
nedvességét, eltakarja a vért, a sárguló cihát, a kikandikáló tollat, a pihét,
a rávarrott foltot, el az élet csöppnyi drámáit. A párna formálja csecsemő
koponyánkat, a párna fogja fel könnyeinket, a párna gyógyít, a párnában
születnek álmaink, a párna menekülési útvonal a valóságból való kifordulásunk
éjszakánként ismétlődő rítusában, ez napi újjászületésünk őrizője, a párna
rejti legtovább szerelmünk páráját, és az utolsó pillanat nyirkosságát. A párna
első halotti maszkunk, a párna az első rólunk készült szobor, mikor arcunk
belefúrjuk, vonásaink ott maradnak a textil elomló redőiben, ráncaiban, a
hajnali ágyazásig, a másnap esti vetésig. Mert ki mint veti, úgy alussza…
A párna huzata, felszíne, domborzata, mintája maga a
végtelen, ez a legsajátosabb tárgy, ez a tenger és ez a szárazföld, ez a síkság
és ez a hegyvidék, ez a legközelebb álló, illő, az arcodhoz simuló, ez a
legfinomabb részlet és ez a teljesség, maga az egyszemélyes, amorf glóbusz.
Párnába fullad a bánat – és ártatlan, tehát halálosan komoly párnacsatákban
teljesedik ki a játék. Dobd a párnát, kapd el és markold meg, lendületből
oldalról, vagy felülről üss vele, a sikerélmény teljes, az agyad is beleremeg,
az ő agya is beleremeg. Kipirul a füled, a képed, soha nem látott kócerdő a
kibomlott haj, kifulladásig kapkodod a levegőt, eszeveszett szerelmi játék ez,
még nemek és testnedvek nélkül való, tehát időtlen és idétlen vadulás, a
majomfalka belső hierarchiát építő felszabadultsága, az egymást kóstolgató
érzelmek társasjátéka. Párnacsata az első izzadásig, a nyikkanó kacagásig,
elfúló röhögésig, a lerogyásig, a kifulladásig, a csituló szívverésig, a
tehetetlen mozdulatlanságig. Aztán ahogy leteszed, úgy marad, ahogy hagyod, úgy
kapod. A párna a legengedelmesebb plasztika, belesimul a térbe és nem tér ki.
Ha markolod, gyűröd, öleled, tűri.
Pap Éva párnái nemcsak életének, de életművének is részei.
Folytatásai a világutazó levélvitorlás dugóknak, amelyeket a késő őszi ködben a
Margit sziget híd alá futó fokán bocsátott ezerszám útjára. A horgászok
úszóival, az emberek üzeneteivel, az írott levelekkel egyként közvetlen
rokonságot tartó mobilok, amelyeket a víz sodra, a levegő mozgása és a nagyon
is pontosan átlátható vak véletlen mozgatott, s amelynél individuálisabb
közösségi alkotást alig ismerek, e párnák előképei. Azok a falevélnyi dzsunkák
időtlenségükkel kötötték össze a jelent az idő teljességével, tárgyiasságukkal
idézték a szellemiséget, az épített világnak mutatták fel a természetet. Ez az
akció felülemelkedett a közvetlen cselekvésen, a folyó által hozott-vitt emberi
kapcsolatokon, szimbolizmusa maga volt a kézzelfogható aggodalom. Esztétikája,
gondolatisága, ha úgy tetszik erkölcsisége – éppen felelősségtudata miatt – nem
volt és ma sem szálazható szét.
És akkor itt vannak most Pap Éva párnái szétszórva a térben,
s ugyan a pályatárs Nemes Péter által készített meghívó annyiban segít nekünk,
hogy a fényből ágyat rajzol a színes formák alá, ám nyugtalanságunkat csak
fokozza, hogy egy-egy darab kivándorol a képből, s érintésünkkor elvész a
pehelykönnyű ígéret, kvarcszemcsék zizzenése, homok huppanása hallik a
madártoll finom, mindent elnyelő fülközeli halk ropogása helyett. Ezek a párnák
nem akarnak minket. Igaz, el sem pöknek maguktól, de nem is csalogatnak.
Nyugtalanító jelenlétük, rendezetlen rendjük, szobor és valóságszerűségük,
némaságuk és beszédességük, jelenvalóságuk és időtlenségük, létezésük akkor is
hat ránk, ha idegenkedünk tőlük. Az ígéret persze nehezen beváltható: a könnyű
álmot nehéz ébredés követheti. Pap Éva tudja, hogy az installáció, az alkalmi
összeállítás, a bemutatás egyszeri esetlegessége önként mond le a hagyományos
műtárgyak sorsáról, a művészet megfoghatatlan teljesítményét kézzelfoghatóvá,
adható-vehetővé tevő mentalitásról. A gondolat elsődlegessége, csak a
dokumentálás szintjén őrzi a pillanatot. Ilyen szempontból akár előtanulmánynak
is hihetnénk az ilyen elgondolásokat a jelentős köz-, vagy belső téri
hagyományos szobrászati megszólalások előtt. Csakhogy nem erről van szó. Az
installáció, a díszlet, a háttérelemek rendje előre lép, önállósodik, érvényes
hordozó erővel bír. Mozdulatlanságában is mozgás, fikcióként is akció. Műfaji
értelemben nyitott, mindenfelé átjárható, mert az alkotó személyiségén keresztül
teljes. Pap Éva tehát teret teremtett álmainak, hogy ráébredjünk, kik vagyunk.
Cipekedés. Csak vidáman! |