Elméleti szobrászat 3. Könnyű álmok

Ez a 2006-ban készült installáció homokzsákokból és díszpárnákból állt. Egy olyan "szobor", amit előbb megvarrtam, aztán megtöltöttem homokkal. Azóta se tudom eldönteni, melyik volt a nehezebb. Vagy könnyebb?








A kiállítást Antall István művészeti író, a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője nyitotta meg, így:


Pehely helyett
Pap Éva sivatagi párnái
Mór, Park Galéria, Szent György hetében, 2006. április 29. szombat

A huzat mindent eltakar. A friss párnahuzat maga az állandóság. A selyem, a vászon felöltözteti az estéket, elfedi előlünk az időt. Jótékonyan rejti az öntudatlan álomban elcsöppenő nyál nyomát, az izzadt homlok nedvességét, eltakarja a vért, a sárguló cihát, a kikandikáló tollat, a pihét, a rávarrott foltot, el az élet csöppnyi drámáit. A párna formálja csecsemő koponyánkat, a párna fogja fel könnyeinket, a párna gyógyít, a párnában születnek álmaink, a párna menekülési útvonal a valóságból való kifordulásunk éjszakánként ismétlődő rítusában, ez napi újjászületésünk őrizője, a párna rejti legtovább szerelmünk páráját, és az utolsó pillanat nyirkosságát. A párna első halotti maszkunk, a párna az első rólunk készült szobor, mikor arcunk belefúrjuk, vonásaink ott maradnak a textil elomló redőiben, ráncaiban, a hajnali ágyazásig, a másnap esti vetésig. Mert ki mint veti, úgy alussza…
A párna huzata, felszíne, domborzata, mintája maga a végtelen, ez a legsajátosabb tárgy, ez a tenger és ez a szárazföld, ez a síkság és ez a hegyvidék, ez a legközelebb álló, illő, az arcodhoz simuló, ez a legfinomabb részlet és ez a teljesség, maga az egyszemélyes, amorf glóbusz. Párnába fullad a bánat – és ártatlan, tehát halálosan komoly párnacsatákban teljesedik ki a játék. Dobd a párnát, kapd el és markold meg, lendületből oldalról, vagy felülről üss vele, a sikerélmény teljes, az agyad is beleremeg, az ő agya is beleremeg. Kipirul a füled, a képed, soha nem látott kócerdő a kibomlott haj, kifulladásig kapkodod a levegőt, eszeveszett szerelmi játék ez, még nemek és testnedvek nélkül való, tehát időtlen és idétlen vadulás, a majomfalka belső hierarchiát építő felszabadultsága, az egymást kóstolgató érzelmek társasjátéka. Párnacsata az első izzadásig, a nyikkanó kacagásig, elfúló röhögésig, a lerogyásig, a kifulladásig, a csituló szívverésig, a tehetetlen mozdulatlanságig. Aztán ahogy leteszed, úgy marad, ahogy hagyod, úgy kapod. A párna a legengedelmesebb plasztika, belesimul a térbe és nem tér ki. Ha markolod, gyűröd, öleled, tűri.
Pap Éva párnái nemcsak életének, de életművének is részei. Folytatásai a világutazó levélvitorlás dugóknak, amelyeket a késő őszi ködben a Margit sziget híd alá futó fokán bocsátott ezerszám útjára. A horgászok úszóival, az emberek üzeneteivel, az írott levelekkel egyként közvetlen rokonságot tartó mobilok, amelyeket a víz sodra, a levegő mozgása és a nagyon is pontosan átlátható vak véletlen mozgatott, s amelynél individuálisabb közösségi alkotást alig ismerek, e párnák előképei. Azok a falevélnyi dzsunkák időtlenségükkel kötötték össze a jelent az idő teljességével, tárgyiasságukkal idézték a szellemiséget, az épített világnak mutatták fel a természetet. Ez az akció felülemelkedett a közvetlen cselekvésen, a folyó által hozott-vitt emberi kapcsolatokon, szimbolizmusa maga volt a kézzelfogható aggodalom. Esztétikája, gondolatisága, ha úgy tetszik erkölcsisége – éppen felelősségtudata miatt – nem volt és ma sem szálazható szét.
És akkor itt vannak most Pap Éva párnái szétszórva a térben, s ugyan a pályatárs Nemes Péter által készített meghívó annyiban segít nekünk, hogy a fényből ágyat rajzol a színes formák alá, ám nyugtalanságunkat csak fokozza, hogy egy-egy darab kivándorol a képből, s érintésünkkor elvész a pehelykönnyű ígéret, kvarcszemcsék zizzenése, homok huppanása hallik a madártoll finom, mindent elnyelő fülközeli halk ropogása helyett. Ezek a párnák nem akarnak minket. Igaz, el sem pöknek maguktól, de nem is csalogatnak. Nyugtalanító jelenlétük, rendezetlen rendjük, szobor és valóságszerűségük, némaságuk és beszédességük, jelenvalóságuk és időtlenségük, létezésük akkor is hat ránk, ha idegenkedünk tőlük. Az ígéret persze nehezen beváltható: a könnyű álmot nehéz ébredés követheti. Pap Éva tudja, hogy az installáció, az alkalmi összeállítás, a bemutatás egyszeri esetlegessége önként mond le a hagyományos műtárgyak sorsáról, a művészet megfoghatatlan teljesítményét kézzelfoghatóvá, adható-vehetővé tevő mentalitásról. A gondolat elsődlegessége, csak a dokumentálás szintjén őrzi a pillanatot. Ilyen szempontból akár előtanulmánynak is hihetnénk az ilyen elgondolásokat a jelentős köz-, vagy belső téri hagyományos szobrászati megszólalások előtt. Csakhogy nem erről van szó. Az installáció, a díszlet, a háttérelemek rendje előre lép, önállósodik, érvényes hordozó erővel bír. Mozdulatlanságában is mozgás, fikcióként is akció. Műfaji értelemben nyitott, mindenfelé átjárható, mert az alkotó személyiségén keresztül teljes. Pap Éva tehát teret teremtett álmainak, hogy ráébredjünk, kik vagyunk.

Cipekedés. Csak vidáman!