A magyar lovas nemzet, ezt így tudjuk magunkról. Szeretjük és emlegetjük a lovat. Lehet ugye a "közös" meg "ajándék", aztán van az, amelyiknek két oldala közül egyik sem tökéletes, de át szokás esni rajta, és az nem jó. Ha pedig senki nem esik át a túloldalra, akkor maga a ló botlik meg, pedig kétszer annyi lába van, mint az embernek, mégis. Néha fordítva szokás megülni, de persze mihez képest, mert nyilazni, mint tudjuk, csakis hátrafelé.
A kétfejű (kétoldalú) ló mintegy jelképe a lóhoz való felemás viszonyunknak, ugyanakkor a viszonylagos szimmetria miatt jel-szerű is, kicsit mintha posztmodern címerállat lenne. Az én lovamnak tehát két egyforma oldala van, bármelyik irányba esünk, az ugyanolyan lesz, ráadásul valamelyik irányból nézve mindig jól ülünk rajta (vagy épp rosszul). A mérete és a súlya miatt, két ember szükséges a bemozdításához, paradox módon két irányba kell "lovagolni" ahhoz, hogy sikerüljön a közös cél. Ha úgy vesszük, terápiás állat.