a Kettőspont Művészeti Egyesület bemutatkozó kiállításán
(Régi Művésztelepi Galéria, Szentendre, 2011. augusztus 6.)
"[...]
Pap Éva - szobrász
A görögök, valószínűleg még valahol kisÁzsiában tanulták azt a technikát, hogy a bronz szobor szemét elefántcsont, vagy márvány-berakással tették igézően életszerűvé. Egyiptomban is szokás volt ez, és a hellenizmusban általánossá lett. Nekünk persze itt két- háromezer évvel később a klasszikus szobrászat képzeteinkhez a torzó, a patina, és az üres szem tartozik. Polükleitosz lándzsavivője vagy a delphoi-i kocsihajtó számunkra akkor igazán antik, ha nincs meg a lándzsája, nincs meg a karja, vagy nincs meg a szeme. Ahogyan a nagy szfinxet sem tudjuk az orrával, a Milói Vénuszt sem tudjuk karokkal elképzelni. A klasszikus görög arcokat sem tudjuk tele szemekkel hitelesnek látni. Nos, ezt látom én bele – ez az én értelmezésem – Pap Éva gyermekfejeinek üreges szemeibe. A bronzhéroszok, az idealizált félistenek figurája akkor tökéletes számunkra, ha töredékes, ha sérült. Ha tökéletlen. Ezek a csecsemőfejek így tökéletesek nekem és pont ez az „antikra vonatkoztatott”-ság fontos jelentéstani réteg bennük. Idealizált gyermekarcok a kaucsuk babafejek is, mégsem tudjuk őket szobrászati minőségként felfogni, mert túl aranyosak, túl rózsaszínűek. De ezek az antik gyermek-félistenek, mint gyermekfáraók csecsemőkori portréi, a hároméves Tutenkhamon, a négyéves Nofretit, az már igen. Ebben már van akkora csavar, hogy képes elmozdulni az édeskés popkultúrától, a posztmodern cuki-ragacstól, és a fogyasztói brand-ek marketing ízlésétől. És aztán, ha ezek posztamensre kerülnek, vagy üvegterráriumba ömlesztve, na akkor már ütnek, akkor már van erő bennük."
