Fenti mondat V. M. kortárs képzőművész szájából
hangzott el, néhány évvel az egyetem után. El szerettük volna hívni ugyanis egy
nyári szimpóziumra, neki viszont volt egy féléves gyereke otthon. M.
történetesen nem Márton vagy Mihály, hanem Melinda, ezért kénytelen választani:
a gyerekével van-e, vagy művésztelepen. A kettő együtt ritkán működik, pedig szerintem
lehetne másképp.
 |
| Enteriőr Almádiban kortárs magyar iparművésszel és babakocsival. |
A helyzet az, hogy
bár a médiában és a közbeszédben évek óta téma az
anyaság és a karrier összehangolása, a családbarát munkahely; ez a gyakorlatban
azért finoman szólva is nehézkes. Az utóbbi időben ezt egyre több ismerősöm
kénytelen megtapasztalni. Számomra az is döbbenetes, hogy az egyébként nyitott
és rugalmas alkotóművészi körökben is elutasítóak a kisgyerekes anyukákkal olykor.
Tudok olyan esetről, ahol egy neves művésztelep utasított el egy korábban
éveken keresztül visszatérő alkotót, arra hivatkozva – természetesen csak
szóban – hogy gyerekkel együtt már zavarná a hely működését. Megértem
természetesen, hogy bizonyos helyzetekben ez valóban megoldhatatlan probléma:
veszélyt jelenthetnek a gépek, a szervezők nem merik vállalni a kockázatot,
zavarhatja a gyerekzsivaj a jól fizető külföldi vendégeket, és még hosszasan
sorolhatnám a mentségeket. Nem várom el, hogy egy csapásra mindenütt
változtassanak a berögződéseken, de meggyőződésem, hogy kellenek olyan helyek,
ahol vállalják a családos-gyerekes életformával járó előnyöket és nehézségeket,
hiszen van, akinek csak ez adna lehetőséget a nyugodt, elmélyült munkára.
 |
| Lehet így is. |
Nem tudom ezt szó nélkül hagyni:
valahol mélységesen igazságtalannak tartom, amikor
kreatív, tehetséges nők szülés után néhány (sok) évre elszigetelődnek
szakmától, művésztelepektől, ösztöndíjaktól, kiállításokról, úgy
általában a szakmai élet fórumaitól. Ha a délutáni altatás után az ember
lánya belelapoz az aktuális Új Művészetbe, vagy rákattint az
Artportálra, legalább tudja miről marad le, de ez azért kevés. Kis
ország kis szakma. Nehéz pontosan felmérni, hogy ez a kérdés hány nőt
érint, relatív az is, hogy az a néhány tíz vagy száz fő országos szinten
sok-e
vagy kevés. Elnevezhetnénk rétegproblémának, de engem azért szíven
üt, amikor végig gondolom - igen névvel, arccal, számszerűen - azokat az
ismerőseimet, akik évek óta nem láttak műtermet belülről. És ez nekik
nem jó. Többnyire elintézzük azzal, hogy ez így természetes, egy anya
csak ne akarjon "művészkedni", első a család, és "ez tulajdonképpen
szolgálat, fogadd el és könnyebb lesz", ugyanez másképp: "felejtsd el a
szakmát legalább öt évre, onnantól kezdve egy perced sem lesz magadra"
és a kedvenc "hívjatok fel tíz év múlva". Félve kérdezem: tíz év múlva
vajon mennyire lesz zökkenőmentes a visszatérés. Vagy csak
gratulálhatunk a kollégáknak a friss Munkácsy/Ferenczy Noémi díjhoz, és
ha szerencsénk van elmehetünk a Velencei Biennáléra tömeget alkotni. (De
jó ez a "tömeget alkotni". Végül is a szobrász is tömeget alkot. És
teret. És formát. Még a végén pozitív jövőképet festek!)
Külön tanulmányt érdemelne, hogy az egyéni boldoguláson túl,
mért jó az a tágabb környezetnek, akár a teljes társadalomnak, hogy az
emberek (a nők is!) kiteljesedjenek a szakmájukban. Érik bennem egy írás
a "hogyan tegyük közhasznúvá a művészetet?" témában, de ez most
messzire vinne, és valószínű, a kérdőjel ottmaradna a végén.
Mit lehet tenni?
Sokat beszélgettünk erről baráti körben, így jutott
eszembe lehetséges megoldásként a „kismama” művésztelep. Nehezen találtam
megfelelő nevet a programnak. Ami adódna - babás-mamás művésztelep, családbarát,
bababarát művésztelep – kissé közhelyes, egyik sem az igazi. Amikor két éve
kitaláltam az egészet, kismama művésztelepként beszéltem róla, aztán jobb híján
rajta ragadt ez a név. Ami azért nem teljesen pontos, mert egy olyan körülményt
hangsúlyoz, ami szakmai, művészi szempontból nem igazán lényeges. A szimpózium
az ALKOTÁSRÓL szól, a résztvevők profi képző- és iparművészek, akik
történetesen anyukák is. Ami lényeges: olyan körülményeket teremteni, hogy a művész, ha egyúttal anya is,
kiszakadhasson a hétköznapokból, helye és ideje legyen dolgozni, akár a
gyerekével, gyerekeivel együtt is. Ne kelljen azt éreznie, hogy másokat zavar a
jelenlétük, megfelelő körülmények közt tudja megoldani a napi teendőket
(fürdetés, altatás stb.), biztonságos környezetben tudja a gyerekeit. Az elmúlt időszak tapasztalata az, hogy magát a
művésztelepet kell befogadóvá, családbaráttá tenni. Tehát nem kell feltétlenül
külön kismamás művésztelepet hirdetni, hanem folyamatos, tematikus művészeti
programokat azzal a kitétellel, hogy ez egy kismama-barát hely. A többi résztvevőtől
annyit várnánk el, hogy erre tekintettel legyen.
 |
| Almádi, tavalyi művésztelep, képgaléria itt |
Az ösztöndíjrendszerünk
egy gyenge pontjára is kitérek néhány mondat erejéig, mert ide tartozik. A pályakezdést segítő állami
támogatásokat (Moholy, Kozma, Derkovits ösztöndíj) a műfaj jellegéből adódóan
korlátozott ideig: 35 éves korig lehet elnyerni. Tehát eleve csak a diploma
utáni néhány évről van szó, és mivel ez az időszak, amikor a legtöbb nő
gyermeket vállal, az ő esetükben még tovább csökkennek az esélyek. Németországban
külön ösztöndíjjal támogatják a nőket, nálunk is érdemes lenne megfontolni.
Addig is, míg a felvetés nem kerül a megfelelő fórumra, talán a kismama
művésztelep is kompenzálhat valamit a hátrányokból.
Most, hogy két hét múlva megint megyünk Almádiba művésztelepre,
és lesz, aki gyerekkel jön, valahogy
biztatóbbnak tűnik a helyzet. Hátha hagyomány lesz belőle, hátha
"lenyúlják" az ötletet és máshol is lesz hasonló, és akkor talán
gyermekeink születési éve nem esik majd egybe az utolsó elkészült
alkotásunk, vagy kiállításunk dátumával. Hátha nem kell tíz évet se
várni…